A 19. század első évtizedeiben alkotó német filozófus, Georg Wilhelm Friedrich Hegel dialektikáját követve a pozitív pszichológia második hulláma magát úgy definiálja, mint azt a szintézist, amely a klasszikus téziseket megfogalmazó hagyományos pszichológiát és az arra antitézisként reflektáló pozitív pszichológiát rendezi egységbe. A „tézis” a problémák, nehézségek, patológiák, elakadások talaján és az azokból kivezető utak megfogalmazása alapján határozza meg önmagát, míg az „antitézis” arra fókuszál, hogy hogyan lehet a virágzás és a jóllét állapotát elérni; ezen túl a patológiák megelőzésére, a személyiség kibontakozására és az ezt elősegítő erőforrásokra koncentrál. Az új szintézis, melyet Paul Wong (2011) először „pozitív pszichológia 2.0” néven nevez, ezt a két irányt egyesítve, a két nagy terület, a „lékek” és „vitorlák” összjátékának dinamikus harmonizációjában egy komplexebb megközelítést alkalmaz, ezáltal újragondolja a „pozitívumok” és a „a jó élet” jelentését.

 

 

A ’pozitív’ és ’negatív’ fogalmak újraértelmezéséhez olyan pszichológiai jelenségeket hívhatunk segítségül, melyek kapcsán egyértelműen kimutatható, hogy a pozitív nem mindig pozitív, a negatív nem mindig negatív. Mit is jelent ez?

 

A pozitív és negatív jelentéstartalmak relativitását jól illusztrálja az a Kr. e. két évszázaddal született kínai történet, amely az öregember elkóborolt lováról, a vadlovakról, a fiú eltört lábáról és a háborúba behívott katonákról szól, és amely didaktikusan és explicit módon megfogalmazza, hogy egy esemény érzelmi valenciája és értéke igazából csak a körülmények és következmények ismeretében válik nyilvánvalóvá.

 

 

Az élmények értékelése, pozitív vagy negatív címkézése tehát csak tágabb kontextusba való helyezés során tud megvalósulni. A lovas történetben időbeli kontextualizáció történt, vagyis az események egymásutánisága adja meg azok valódi jelentését. A poszttraumás növekedés is az időbeli kontextualizáció egy példája, amikor retrospektív módon, egy rövidebb-hosszabb időtartam elteltével visszanézve tudjuk megfogalmazni egy adott esemény kapcsán, hogy mit tanultunk belőle, mit tapasztaltunk általa, hogyan változtatta meg az életünket, értékeinket, prioritásainkat. A téri kontextualizáció a relativizálás és kontextusba ágyazás egy másik formája, mely során egy adott időpontban, de többféle különböző szemszögből nézünk egy adott eseményre. Például egy felnőtt személy a kikapcsolódását és feltöltődését elősegítve megvalósítja egy régi álmát, és elutazik pár hétre valahová. Elsőre kifejezetten pozitívnak tűnik az esemény, de mi van akkor, ha ez a felnőtt a kisgyerekeit és a párját hagyja magára pár hétig? Ha a munkája el nem végzése miatt a kollégáinak túlóráznia kell? Ha egy nehéz helyzetben hagy ez alatt egyedül valakit? Vajon ők hogyan éreznek? Ami egy személynek jó, az vajon ugyanolyan jó másoknak is? A pozitív pszichológia második hulláma tulajdonképpen ezekre a példákra és kérdésekre támaszkodva fogalmazza meg, hogy az első látásra pozitívnak vagy negatívnak címkézett események és érzelmek közelebbről megvizsgálva és megfelelő kontextusba helyezve új megvilágításba kerülhetnek, új értelmet nyerhetnek, a jóról kiderülhet, hogy nem is annyira jó, a nehéznek tűnő dolgok pedig akár pozitív következményekkel is járhatnak hosszabb távon.

 

 

Az eddigi példák alapján már jól látszik, hogy a ’jó’ és ’rossz’, a ’pozitív’ és ’negatív’ fogalma a pszichológiai jelenségek értelmezésének folyamatában sokkal bonyolultabb, mint ahogy hagyományosan megközelítjük ezeket, így a ’jóllét’ fogalma kapcsán is újra kell gondolni a ’jó élet’ valódi jelentését. Ebben az újragondolásban nagy szerepet játszik a második hullám, de meg kell jegyezni, hogy a hagyományos, első hullámos pozitív pszichológia egyik központi fogalma, a Seligman-féle ’boldogságkoncepció’, és az általa leírt PERMA1 jóllét-modell is tartalmaz már ilyen orientációjú gondolatokat: a jelentésteliség és értelemkeresés kapcsán már Seligman is hangsúlyozza a hedonisztikus és eudaimonikus élvezetek közti különbséget, sőt utal a transzcendens célok jelentőségére is.

 

Az értelemkeresés a SWPP egyik központi kérdése, hiszen ez vezet el ahhoz, hogy integrálni tudjuk a negatív érzelmeket és életeseményeket a személyiségünkben, és ez juttat el ahhoz a létfontosságú válaszhoz, hogy mit is tudunk valójában kezdeni az élet megpróbáltatásaival, a szenvedéssel, és azokat hogyan tudjuk a törött edényeket összetartó, a személyiséget gazdagító és egyedivé tevő aranyló törésvonalakká alakítani.

 

Érdemes még megemlíteni, hogy a második hullám után kibontakozóban van a pozitív pszichológia harmadik nagy hulláma is (Lomas et al., 2020), ami túlmutat azon, hogy akár a diszfunkciók, akár a jóllét vagy ezek szintézisével és újraértelmezésével az egyéni jó működést tanulmányozza: ehelyett a rendszerszintű megközelítést és a komplexitás fogalmát helyezi a fókuszba. Az egyének vizsgálatán túl ez az irányzat a csoportokat, közösségeket, szervezeteket, ezek egyénekkel kapcsolatos interakcióját tanulmányozza, kapcsolódni kíván más tudományterületekhez, hangsúlyozza a kulturális kontextus hatását, azaz sokkal inkább interdiszciplináris és multikulturális. Az irányzat öndefiníciójának fontos eleme, hogy az egyénen túlmutató tényezőkre fekteti a hangsúlyt, és kiszélesíti a pszichológia perspektíváját az egyénen túlra (beyond the individual), valamint a nagyobb komplexitás irányába mozdul a kutatás fókuszát, a más tudományterületekhez való kapcsolódást, a kulturális meghatározottságot és a módszertant tekintve.

 

 

Az élet sokszínű, összetett és kiszámíthatatlan, tele nehézségekkel, fájdalmakkal, kihívásokkal, örömökkel és élményekkel. A pszichológia fontos feladata ezeknek a tapasztalatoknak a megértése, kísérése, integrálása, és annak elősegítése, hogy támogassa a személyek és közösségek adaptív működését. Ennek a komplex nézőpontnak a megteremtése tud elvezetni ahhoz, hogy a pszichés működést annak teljességében és egyediségében tudjuk megközelíteni és megérteni.